Sziasztok!
Megvan az időpont: nov 19-én indulok Münchenbe. Nem akarok túl korán indulni, még úgyis fel kell menni Pestre, és én nem éppen a közelében lakok, szóval csak a 13:10-es gyorsjárattal megyek. Így kb este fél 9-re fogok beérni Münchenbe.
A jegy nem is volt olyan vészes, 29 Euroért vettem persze elővételben már a héten hogy tutira ne kelljen többet fizetni. Habár a normál ár se olyan vészes hisz 40 euró lett volna.
Egy kicsit a leendő családomról:
még olyan nagyon sokat nem tudok róluk, de nagyon szimpik. Timi, az anyuka magyar, ő is volt Au-pair, németben ment férjhez. Christian a férj, vele nem sokat beszélgettem még de az elmondások alapján rendes. A sportrepülők a hobbija meg a motorozás, mint apukámnak. És végül a kisfiú akire vigyázni fogok, Béla.
Az egész családnak most kicsit nehéz, hisz most költöztek ki a városból, Béci új óviba kezdett járni. Szóval nem csak nekem lesz újdonság a kinntlét. Althegnenberg kb fél órára van Müchentől, ahol mindkét szülő dolgozik.
Remélem jól kijövök majd a kiskölökkel - én már ki is találtam: én tanítóm majd meg őt magyarul, ő meg engem németül.
Izgulok már a kiutazás miatt, tudom nagyon fog hiányozni a család és majd megörülök hogy nem látom őket nap, mint nap. De másrészt várom, annyira kiváncsi vagyok, és persze kihívás, hogy meg tudok-e tanulni rendesen németül...már elég rég használtam és nem a mündliche az erősségem, de lusta is voltam és nem gyakoroltam semmit...majd meglátjuk - Christian fog értem kijönni az állomásra majd ott kiderül hogy kuka leszek, vagy olyan cserfes mint itthon...
Kedveskéim!
Mint azt már láttad, olvastad a kis információs részben a blogom arról fog szólni hogy miként lehet boldogulni egy idegen országban au pairként!
De egyelőre rólam hogy ki is vagyok én és hogy jutottam el arra a döntésre hogy ezt csináljam!
Szóval 24 éves frissdiplomás buzgó természetű lányka lennék, aki élete elmúlt közel 10 évét tanulással töltötte.
A fősuli - imádtam! rengetek élménnyel gazdagotam 4 év alatt, nagyon jó barátokat szereztem, jókat buliztam, helyes pasikat ismertem meg és minden ami a fősulin kötelező. Aztán idén júniusban eljött a végső összecsapás - szakdolgozat és államvizsga! Természetesen paráztunk rendesen, volt félelem, de úgy voltunk vele ha már négy évet végigszenvedtünk - túléltük a kínzó gyötrelmeket okozó matek és unalomterápiás számvitelt és a nagyon vicces csütörtök délutánokat :) - akkor nem most fogunk meghátrálni. Barátnőm témája nem volt semmi, az én témám meg - hát online toborzás - elég jók voltak. Na mindegy nem untatlak titeket a szürke ténnyekkel legyen annyi elég hogy a sikeres államvizsgát egy kis pezsgőzéssel ünnepeltük meg, és hétfő délután úgy be voltunk rúgva mint a kiscsacsi - teszem hozzá nem a mi hibánkból...és akkor még nem is beszéltünk az "éljen hogy lediplomáztunk hétvégéről" :):)
ezt követte a diplomaosztó és a sírás-nevetés ... végre felnőtt lettem (ahogy azt anyukám fogalmazta, mert addig nem is felnőtt az ember ameddig nincs diplomája).
Aztán bele is vetettem magam a nagy álláskeresésbe - biztam benne hogy előbb-utóbb kapok valami nekem való munkát a nagy válság ellenére is...sajnos próbálkozásaim sorra kudarcba fulladtak. Már-már arra az útra ténferedtem hogy biztosítósként fogok dolgozni - amikor eszembe jutott valami. Legeslegjobb barátnőm néhány éve kinnt volt Chicagoban egy ismerősénél daduskodni. Ez adott ihlelet - igaz már nem először játszottam el a gondolatttal hogy ki kéne menni - de most aztán összeszedtem magam és nekiestem a családkeresésnek.
Nem telt el pár nap és máris találtam egy nagyon szinpatikus - hál Istennek félig magyar családot - akikhez ki tudnék menni.
Jópár email váltáson és telefonon túl vagyunk már és úgy tünik az üzlet létrejön kettönk között aminek én nagyon örülök...
Ez lenne a rövid bevezetőm arról miért is döntöttem a külföldi aupairkedés mellett. Most még mindent rózsaszínben látok és bizakodom, hogy csak és kizárólag pozitiv dolgok fognak velem történni - habár nekem már az is jó lesz hogy egy kicsit végre elszakadhatok a szülői háztól, persze ha már most belegondolok is nagyon hiányoznak, de nap mint nap beszélhetek velük hála az internet csodájának. De mégis mi lehet rossz benne - egy idegen ország, idegen emberek ahol senki sem ismer, tiszta lappal kezdeni - ez azért nem olyan rossz.
Izgulok már a kiutazás miatt, tudom nagyon fog hiányozni a család és majd megörülök hogy nem látom őket nap, mint nap. De másrészt várom, annyira kiváncsi vagyok, és persze kihívás, hogy meg tudok-e tanulni rendesen németül...már elég rég használtam és nem a mündliche az erősségem, de lusta is voltam és nem gyakoroltam semmit...majd meglátjuk - Christian fog értem kijönni az állomásra majd ott kiderül hogy kuka leszek, vagy olyan cserfes mint itthon...
A fősuli - imádtam! rengetek élménnyel gazdagotam 4 év alatt, nagyon jó barátokat szereztem, jókat buliztam, helyes pasikat ismertem meg és minden ami a fősulin kötelező. Aztán idén júniusban eljött a végső összecsapás - szakdolgozat és államvizsga! Természetesen paráztunk rendesen, volt félelem, de úgy voltunk vele ha már négy évet végigszenvedtünk - túléltük a kínzó gyötrelmeket okozó matek és unalomterápiás számvitelt és a nagyon vicces csütörtök délutánokat :) - akkor nem most fogunk meghátrálni. Barátnőm témája nem volt semmi, az én témám meg - hát online toborzás - elég jók voltak. Na mindegy nem untatlak titeket a szürke ténnyekkel legyen annyi elég hogy a sikeres államvizsgát egy kis pezsgőzéssel ünnepeltük meg, és hétfő délután úgy be voltunk rúgva mint a kiscsacsi - teszem hozzá nem a mi hibánkból...és akkor még nem is beszéltünk az "éljen hogy lediplomáztunk hétvégéről" :):)
ezt követte a diplomaosztó és a sírás-nevetés ... végre felnőtt lettem (ahogy azt anyukám fogalmazta, mert addig nem is felnőtt az ember ameddig nincs diplomája).
Aztán bele is vetettem magam a nagy álláskeresésbe - biztam benne hogy előbb-utóbb kapok valami nekem való munkát a nagy válság ellenére is...sajnos próbálkozásaim sorra kudarcba fulladtak. Már-már arra az útra ténferedtem hogy biztosítósként fogok dolgozni - amikor eszembe jutott valami. Legeslegjobb barátnőm néhány éve kinnt volt Chicagoban egy ismerősénél daduskodni. Ez adott ihlelet - igaz már nem először játszottam el a gondolatttal hogy ki kéne menni - de most aztán összeszedtem magam és nekiestem a családkeresésnek.
Nem telt el pár nap és máris találtam egy nagyon szinpatikus - hál Istennek félig magyar családot - akikhez ki tudnék menni.
Jópár email váltáson és telefonon túl vagyunk már és úgy tünik az üzlet létrejön kettönk között aminek én nagyon örülök...
Ez lenne a rövid bevezetőm arról miért is döntöttem a külföldi aupairkedés mellett. Most még mindent rózsaszínben látok és bizakodom, hogy csak és kizárólag pozitiv dolgok fognak velem történni - habár nekem már az is jó lesz hogy egy kicsit végre elszakadhatok a szülői háztól, persze ha már most belegondolok is nagyon hiányoznak, de nap mint nap beszélhetek velük hála az internet csodájának. De mégis mi lehet rossz benne - egy idegen ország, idegen emberek ahol senki sem ismer, tiszta lappal kezdeni - ez azért nem olyan rossz.